nyitólap > Építésügy > 3/2003 - avagy az építőanyagok minősége
3/2003 - avagy az építőanyagok minősége
2004. január 03. szombat, 21:47
Tartalomjegyzék
3/2003 - avagy az építőanyagok minősége
2
3
4
Minden oldal
Látszólag szakmai kérdésről van szó. Látszólag a fogyasztók érdekeit védi. Látszólag a biztonságos, az egészséges, az ellenőrzött minőségű lakások, munkahelyek, iskolák építése a cél. Valójában az összes valóban környezetbarát építési módszert teszi alkalmazhatatlanná. Valójában nem lehet az évszázadokon át bizonyított vályogépítési technológiákat alkalmazni. Valójában tilos a bontott építőanyagokat újra felhasználni – pedig erről milyen sokat beszél manapság a környezetéért aggódó sztrádaépítő politikus!
Hogy mennyire nem építésügyi és építőanyagipari szakmai kérdésről van szó, azt könnyen bárki beláthatja. Ehhez azonban pár alapkérdést tisztázni kell.


Jogharmonizáció

A belügyminiszter, a gazdasági és közlekedési miniszter, valamint a környezetvédelmi és vízügyi miniszter közösen hozott rendelete 1 a leírt szavak szintjén az európai jogharmonizációs jogalkotás egy ékes darabja. Persze megint túllihegtük az EU-t. Ott ugyanis elképzelhetetlen egy ilyen rendelkezés. A rendelet az építési termékek műszaki követelményeinek, megfelelőség igazolásának, valamint forgalomba hozatalának és felhasználásának részletes szabályairól igyekszik határozni. A rendelet döntő része már hatályban van 2. Azon cikkelyek, melyek alapvetően az EU és Magyarország viszonylatában a rendelet alkalmazását érintik, csak a csatlakozásáról szóló nemzetközi szerződést kihirdető törvény hatályba lépésének napján lépnek hatályba.

A rendelet rögtön úgy indít, hogy az építési törvényre 3 és a fogyasztóvédelemi törvényre 4 hivatkozik, a tőlük kapott felhatalmazás alapján - az érintett miniszterekkel egyetértésben – rendelkezik. A rendelet hatálya valamennyi építési termékre, annak gyártójára, forgalmazójára, importálójára, továbbforgalmazójára, belföldi felhasználójára, továbbá az ezekből létrehozott építmény (és ezt emeljük ki!) építtetőjére, tervezőjére és kivitelezőjére 5 terjed ki. Tehát itt máris elhagytuk a szakmai terepet, hiszen az épület építtetője, azok mi vagyunk: akik lakni és élni szeretnénk otthonainkban, s ehhez nem átalkodunk házat építeni.

A fogalommeghatározásoknál is tisztába kell tenni pár dolgot. A rendelet építési termékről beszél, ezt úgy határozza meg, hogy ide tartozik minden olyan anyag, szerkezet, berendezés vagy több, különböző részből összeállított elem, amelyet azért állítanak elő, hogy építményekbe állandó jelleggel beépítsék. Tehát a falazóelemet összemossa a falazattal, azaz a téglát a fallal. Holott világos, hogy a fal nem termék, csak a tégla. Hagyományos szerkezeteknél még a kettőt meg lehet különböztetni e megfogalmazás alapján is, de egyes szerkezeteknél (ahol a különböző funkciók szétváltak már) nem. Példaként említeném a könnyűszerkezetes házak falait vagy a létravázas szalmabálafal szerkezetét: az előbbinél több terméket építünk össze egy szerkezetté, az utóbbinál a kész szerkezet összességében vizsgálandó, holott alapelemei nem termékek. A rendelet felhasználóként definiálja azokat, akik a terméket betervezik, beszerzik, beépítik, illetve felhasználják, tehát nincs különbség a lakásfelújító polgár és a bevásárlóközpontot tervező-beruházó multi vagy az autópálya aszfaltját öntő segédmunkás között.

A következő fogalom az alapvető követelmények, melyeket már az építési törvény is felsorol: mechanikai ellenállás és stabilitás; tűzbiztonság; higiénia, egészség- és környezetvédelem; használati biztonság; zaj- és rezgés elleni védelem; energiatakarékosság és hővédelem. Itt máris hozzá lehet tenni, hogy ebből a szent hatosból igazán csak 2-3 szent. Ezeket precizen és megbízhatóan mérni lehet, szabványokkal rendelkező mérési módszerekkel rendelkeznek. A higiéniával összemosott környezetvédelmet azonban nem lehet mérni (vagy legalábbis nem olyan egyértelműen) és ennek megfelelően nem is mérik, ergó egy épület és egy építőanyag környezetvédelmi (és egészségügyi) tulajdonságai elhanyagolhatóvá degradálódnak már a szabályozás szintjén. Igaz, hogy itt még egyenlő prioritással emlegetik őket, a jogszabály alkalmazása során azonban - mint látni fogjuk és az eddig leírtakból sejteni lehet - már hátrébb rangsorolják az egyes szempontokat.

---------------------
Megjegyzések, hivatkozások:

1 3/2003. (I.25.) BM-GKM-KvVM együttes rendelet
2 a kihirdetésének napját követően (2003.I.25.) 60 nap múlva lépett hatályba
3 az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény, röviden Étv.
4 1997. évi CLV. törvény
5 valamint az építési termékek műszaki specifikációját jóváhagyó, a megfelelőség igazolás során közreműködő vizsgáló, ellenőrző és tanúsító szervezetekre, az építményeket engedélyező, az építésfelügyeleti és fogyasztóvédelmi hatóságokra, továbbá a vámszervekre



Minősítés, minőségellenőrzés

Piaci szereplők között roppant fontos a garanciavállalás kérdése. Fogyasztóként is fontosnak érezhetjük, hogy a boltban vásárolt termék minősége megfelelő legyen. Hogy mit nevezünk minőségnek, hogy melyek a minősítés kritériumai, arról szabványok és törvények rendelkeznek. Élelmiszeripari példával élve: ha egy üveg baracklekvárt vásárolunk, akkor a bolt polcain sorakozó termékek között válogatva egyben biztosak lehetünk: minden ott található termék a hatályos előírásoknak megfelel (a szándékos kereskedői és gyártói megtévesztéstől most tekintsünk el). Vehetünk lekvárt és dzsemmet, tartósítottat és biót, hazait és külföldit, kicsit és nagyot ... a címkén található információk és a mögötte rejlő szabályozásnak, minőségellenőrzésnek köszönhetően van támpontunk. Ha pedig ennek ellenére bizalmatlanok vagyunk, vagy más elképzelésünk van a baracklevárt illetően, akkor otthon főzhetünk magunknak olyan lekvárt, amilyet csak szeretnénk. Mindezt anélkül, hogy előzőleg engedélyt kellene kérni az Élelmiszeripari Minőségellenőrzési Intézettől. Anélkül, hogy pontosan dokumentálni kellene a befőzés műveleti fázisait. Anélkül, hogy milliós értékű vizsgálati módszereknek vetnénk alá a baracklekvárt.

És már itt meg kell állapítani, hogy az élelmiszeripari példa ellenpélda. Ugyan az építőanyagkereskedő polcain sorakozó termékekhez is adnak bizonyítványt: a bírálatunk tárgyát képező rendelet éppen erről gondoskodik. Azonban ha nem találok számomra megfelelő terméket, akkor azt nem állíthatom elő magam anélkül, hogy milliós minősítési procedúrának vetném alá magam. A rendelet szerint ugyanis forgalomba hozni (továbbforgalmazni) vagy beépíteni csak megfelelőség igazolással rendelkező, építési célra alkalmas építési terméket szabad. Továbbá építési terméket építménybe betervezni akkor szabad, ha arra jóváhagyott műszaki specifikáció van. Abban csak egyetérthetünk, hogy építési célra csak akkor alkalmas egy termék, ha az a szakszerű beépítést követően, a termék teljes tervezett élettartama alatt, rendeltetésszerű használat és előírt karbantartás mellett, az építmény – amelybe a termék beépítésre kerül – kielégíti az alapvető követelményeket. Azon követelményeket, melyekről már szóltunk. Azon követelményekről, melyek között a jogalkotás nem egyformán súlyoz.

A korábbi szabályozás adott egy kiutat: magán célra, saját magának az ember építhetett nem minősített termékből is. Ezt a „jogharmonizációs” szabályzat már nem tartalmazza. Holott, például az EU tag Hollandiában is úgy rendelkeznek: ha a tervező és/vagy a kivitelző vállalja a 10 éves garanciát, akkor az engedélyező hatóság szabad utat ad. Ez normális is, hiszen a felelősen gondolkodó és tervező építész büntetőjogi felelősséggel jár el. Nem szabad hát megfosztani attól a jogától, hogy tervezzen, hogy meghatározhassa: mikor, hol és milyen anyagot használ. Ezek a jogok természetesen (kisebb megszorításokkal) az építtetőt is megillethetnék.

A megfelelőség igazolási eljárás alapját a következő jóváhagyott műszaki specifikációk képezik:
- magyar nemzeti szabvány, ezen belül a honosított harmonizált szabvány;
- az Európai Unióhoz történő csatlakozást követően az európai műszaki engedély;
- az építőipari műszaki engedély.

Csak remélni tudjuk, hogy a szabványok között egy jó ideje tapasztalható – az átlag állampolgár számára – átláthatatlan folyamatok végén lesz végre szabványa pl. a vályogépítésnek, a földépítésnek, a különféle környezetbarát építési technológiáknak. Reméljük, mert bizakodni mindig kell. Félő azonban, hogy e bizakodásban naívaknak bizonyulunk. E félelemnek alapja például az az egy aprócska momentum, hogy az átvett EU szabványok betartása kötelező, ám nemzeti nyelven történő kihirdetése nem. Azt pedig elvárni az azokat alkalmazó 30-40-50 éves szakemberektől, hogy a szabványalkotó nyelvén, azaz angolul értse a szakszavakat és megfogalmazásokat (mikor az építőiparban elterjedt nyelv a német) …

Azt bizton állíthatjuk, hogy mindig lesznek olyan technológiák és olyan anyagok, melyekről pénzügyi támogatottság hiányában nem szólnak szabványok, melyekhez tőke és tőkeérdek hiányában nem készíttetnek drága pénzen műszaki engedélyt (egy egyszerű minősítéses eljárás pár millió forintól indul, határ a csillagos ég). Még akkor sem, ha ezen témákról öles betűkkel hirdetik: szükség van arra, hogy komolyan kezeljük őket, s lám Brüsszel is elvárja tőlünk.

A minősítés egyik érdekes pontja az ötéves időtartam. Azaz: az építőipari műszaki engedély legfeljebb 5 évi érvényességi idővel adható ki. Ez a tervezőnek is kellemetlen, mert a ma tervezett ház építése gyakran húzódik ezen időtartamon túlra (az építési engedély 4+5 évre szól), így nehéz előre megjósolni, hogy mely terméket fogják a beépítés pillanatában jogszerűen forgalomban tartani.



Újrafelhasználható építőanyagok?

S hogy melyek azok a területek, melyeket ez súlyosan hátrányos helyzetbe hoz? A környezetbarát és ökologikus építés túlnyomó többségét, a műemlékvédelmet, a szociálisan halmozottan hátrányos rétegek lakásépítését. És természetesen azon helyi építőanyagokat, melyek egyébként tökéletes építőanyagok lehetnének, de minősítésére nem áll rendelkezésre megfelelő tőke, melyek minősítési költsége akkor térülne meg, ha a termék olyan volumenben kerülne piacra, hogy az már nem minősülne helyi építőanyagnak. Essék szó először a építőipari hulladékokról, az építőanyagok újrahasználhatóságáról.

A rohamtempóban fejlődő építőanyagipar egyre jobb (?) és egyre tökéletesebb (?) termékeivel a szabályozás is fejlődik: a követelmények gyorsan szigorodnak. Egy 20 éve beépített tégla ma már nem felel meg ugyanazon követelményeknek. Itt elsősorban a hőtechnikai tulajdonságokra kell gondolni, de egyes termékeknél más és más szigorodó követelmények szabnak gátat az alkalmazhatóságnak, egyes termékek egyenesen veszélyes hulladékokként kezelendőek (közkeletű példa az azbeszt-termékek problémája lehet). A termékek egyre kevésbé felelnek meg önállóan egy-egy igénynek, általában a különböző anyagokból épített szerkezetek képesek azokat kielégíteni. Tehát a húszéves téglából ma plusz hőszigeteléssel alkalmas szerkezet építhető.

Érdemes itt megjegyezni, hogy a ma gyártott építőanyagok többsége a későbbi bontást már csak úgy fogják megélni, hogy tönkre mennek. A mai téglák (falazóblokkok) bontáskor használhatatlanná törnek, a burkolóanyagokat olyan erősen ragasztják, hogy felszedni nem lehet, s a sort folytathatnánk. Ez fakad abból a már említett szemléletből, hogy a támasztott követelményeknek nem egyformán kell megfelelni: általában a szilárdsági, tűzvédelmi és hőtechnikai elvárásoknak alárendelik a környezetvédelmi és egészségügyi elvárásokat, illetve ezeket úgy fogalmazzák meg, hogy ellényegtelenednek. Ezek a „korszerű” anyagok nagyon sok energiával (bányászat, gyártás, szállítás, stb.) készülnek, beépített élettartamuk fajlagosan rövidebb, újrafelhasználhatóságuk kérdéses. Igazán csodálkoznivaló ezen nincs, hiszen a piacot irányító erőknek ez az érdekük.

De nem szabad elfeledkezni azokról az anyagokról, melyeket az „örökkévalóságnak” gyártottak: épületeink jelentős hányada még mindig olyan építőelemekből áll, melyek újra és újból használhatóak lennének. A KukaBúvár 2002 oszi számában is közölt adatok szerint Magyarországon évente 70-75 millió tonna hulladék képzodik, s (bár a számok több helyen is erősen vitathatóak) ennek 10%-a építési törmelék. Könnyen belátható érdekünk, hogy ebből minél több újrahasznosítható legyen. A környezetvédelmi érdekek mellett felsorolható itt a nemzetgazdasági érdekek bőséges csokra is. A negyedik legnagyobb iparág import fosszilis energiahordozókkal kielégített energiaigényét lehetne ezzel csökkenteni, az import építőanyagok behozatalát csökkenteni, munkahelyeket teremteni, környezetvédelmi beruházások költségvetését csökkenteni. A tájsebészeknek nem kell külön említeni azt a nem elhanyagolható szempontot sem, hogy a jelenleg illegális lerakókban landoló (ezen kupacok jelentős hányadát adó) törmeléknek, sittnek ismét értéke lenne, amit pénztárcánk elleni bűn lenne eldobni.

Az újrahasznosítás legfőbb gátja a szóban forgó rendelet. A rendelet ugyanis olyan termékekről beszél, mely most jön le egy gyártósorról, melynek gyártási és minősítési eljárása a legmagasabb fokon precízen vezetve vagyon. A 20, netán 120 éve készített (nem véletlenül nem a gyártott szót használom) tégla ebbe a körbe nem tartozik bele. Mint ahogyan nem tartozik bele az a tetőcserép sem, melyet az egyébként 6 éve, akkor minősített tetőfedő anyagokból épült háznak a most beépíteni kívánt tetőtere során leveszünk. A munka folyamán vissza is tennénk oda, de a terméket azóta már nem gyártják, minősítése lejárt, és nem is őriztük meg a papírját. A jogkövető magatartást tanúsító tisztes állampolgár ekkor vagy minősítteti milliókért, vagy kidobja és vesz helyette másikat.

E rendelet fényében vetődik fel a kérdés: hogyan képzelhető el az, hogy a veszélyes hulladékokat be lehet építeni az útalapokba? A veszélyes hulladék kap építőipari műszaki engedélyt? Vagy netán egyenesen szabványt írnak rá?


Jogalkotás, politikai felelősség

Úgy látszik azonban, hogy mégis emlékeztetni kell. Az alábbi idézet egy Medgyessy Péter által aláírt Környezet- és természetvédelmi kötelezettségvállalásaim címet viselő kis irományból származik. A „Medgyessy-kormány vállalja” kezdetű ígéretcsokrot érdemes a KukaBúvár előző számaiból visszakeresni, most csak kiragadott mondatot idézünk:

„(…)

1. Csak olyan új törvény, kormány- és miniszteri rendelet, valamint kormányhatározat kerül elfogadásra, amely nem csökkenti a környezet-, természet- és egészségvédelem, továbbá az oktatási, kulturális, egészségügyi és szociális ellátás jogszabályokkal biztosított szintjét, kivéve, ha ez más alapjog vagy alkotmányos érték érvényesítéséhez elkerülhetetlen. A védelmi, illetve ellátási szint csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem lehet aránytalan.

(…)

10. Kezdeményezzük az OTÉK 6 módosítását a környezeti szempontok figyelembevétele érdekében.

(…)

12. Kormányom fokozott figyelmet fordít (…) a széndioxid-kibocsátás csökkentésére, (…).”

Minden bizonnyal e vállalás azért született, mert politikusaink átérezték a jövő nemzedékek iránti felelősségüket és csak tévedtek, mikor három miniszter közös rendeletben ezen elvek ellen alkotott jogszabályt. Bizonyára gyorsan javítani fogják mulasztásos tévedésüket.

------------------------------------

Megjegyzések, hivatkozások:

6 OTÉK:az Országos Településrendezési és Építési Követelményekrol szóló 253/1997. számú kormányrendelet