nyitólap > Építésügy > Hulladékgazdálkodás az építőiparban 2004 végén
Hulladékgazdálkodás az építőiparban 2004 végén
2005. február 10. csütörtök, 22:03

Egy PHARE projekt keretében készített tanulmányában a Hulladék Munkaszövetség (HUMUSZ) részletesen foglalkozik Magyarország hulladékgazdálkodásával. Az elemzés építési és bontási hulladékok helyzetét taglaló fejezetét rövidítve ezúton közöljük.


 

 

A Magyarországon keletkező építőipari eredetű hulladékok mennyiségéről nem gyűjtenek adatot, így e területen nem rendelkezünk megbízható adatokkal. Tájékozódási pontként az Országos Hulladékgazdálkodási Terv (OHT, 110/2002. (XII. 12.) OGY határozat) és a Regionális Hulladékgazdálkodási Terv (RHT, 15/2003. (XI. 7.) KvVM rendelet) szolgálhat, noha ezek is a rendszeres, szabályozott adatgyűjtés hiányában az 1991. évi reprezentatív felmérésre és az akkori és a mai építőipari tevékenység volumenének összehasonlítására alapozott becsléssel élnek.


Ezek alapján az Országos Hulladékgazdálkodási Terv 2000-ben közel 70 millió tonna hulladék képződésével számol. Ez tartalmazza a termelés és elosztás, valamint a fogyasztás során keletkező összes hulladékot, beleértve a mezőgazdaságból származó, többnyire a mezőgazdaságban felhasznált, visszaforgatott növényi maradványokat, biomasszát is. E mennyiség közel 4,95%-a veszélyes hulladék, míg a 95,05%-nyi nem veszélyes hulladékból közel 10%-ot (azaz közel 700 ezer tonnát) tesz ki az inert hulladék (építési-bontási hulladék egy része, valamint az építőanyag célú kitermelés hulladéka). Tekintettel arra, hogy az építőipar sok más ipari terület nyersanyagait használja (vas- és acélipar, műanyagipar, üvegipar stb.), így a tételes nyilvántartás hiányában akárcsak megközelítőleg is helyes számot mondani nehéz feladat.

Az építési és bontási hulladékokat a statisztikákban a nem veszélyes hulladékoknál említik, ezek döntő hányada valóban nem veszélyes inert hulladék. Egy nagy tételről mindig külön kell beszélni, ez az azbeszttartalmú szigetelések és az azbesztcement, de ezen túl egyes csoportok mégis a veszélyes hulladékok körébe számítanak. Ilyenek például a festék- és ragasztómaradékok, a szénkátránytartalmú bitumenhulladékok és a tartósítószerekkel kezelt fahulladékok. A veszélyes hulladéknak minősülő anyagok hányada minden bizonnyal növekszik, erre következtethetünk az új építőanyagipari termékek ismeretéből és a vegyszeres kezelések terjedéséből.

Építési és bontási hulladék a termelés, szolgáltatás következtében az élet több területén is keletkezhet. Nagyobb, koncentrált mennyiségben a nagyvárosi bontásoknál (tömbrehabilitáció, szanálás, rekultiváció) keletkezik, de a több apró forrás (önerős építkezések, felújítások, korszerűsítések) területileg és hatásában is szétszórtabb hatása minden bizonnyal nagyobb környezeti terheléssel jár. Súlyosbítja a helyzetet, hogy míg a nagy beruházások hulladékkezelése volumenéből adódóan szabályozható és ellenőrizhető, addig a kis beruházásokból származó hulladék nagyon könnyen a kommunális (lakossági) hulladékszállításba kerül.

A hulladékgazdálkodási terv szerint a 2000-es állapotot tekintve az évente keletkező ipari nem veszélyes hulladék 60%-a valamilyen módon lerakásra kerül, az égetés és egyéb ártalmatlanítás aránya mintegy 11%. A terv elismeri: a hasznosítás aránya az EU 45-50%-os arányához mérten alacsony, nem éri el a 30%-ot sem. A bontott építőanyagok természetükből adódóan nem „kezelhetőek” égetéssel, illetve az egyéb ártalmatlanítás is kérdéseket vet fel. Az újrahasznosítás e területen kétféle: vagy darálással új területen hasznosul, vagy újból használják. De kétségtelenül a legnagyobb mennyiség, a döntő többség lerakásra kerül.

Megelőzés


Az építési hulladékok keletkezését megelőzéssel lehet leginkább minimálisra csökkenteni. A hulladék speciális voltára való tekintettel azonban meg kell állapítani, hogy a megelőzés ezen a területen olyan összetett kérdés, amiben nehéz lenne egyértelmű trendet meghatározni. A megelőzés függ:
  • a használatos technológiáktól és azok feladathoz történő megfelelő kiválasztásától (technika és ember),
  • az ingatlanpiaci és belsőépítészeti trendektől (divat),
  • az építőanyagipari választéktól és trendektől (piac),
  • földrajzi, gazdasági, társadalmi viszonyoktól.
Az egy projektre jutó felhasznált anyagok mennyisége az utóbbi évszázadban drasztikusan csökkent (térfogat / súly arány), ám az anyagok sokfélesége és környezeti terhelése növekedett, életciklusa drasztikusan rövidült. Mindezek mellett az építések száma és volumene is növekedett. Ezen a tendencián változtatni szükséges, ám belátható időn belül (a gazdaság és a társadalmi szemlélet megváltozása nélkül) csak a helyzet romlása várható.

A legnagyobb eredményt az épített környezettel szemben támasztott követelményeink optimalizálásával tudnánk elérni. Amíg ugyanis a társadalmi elvárások a „nagy, sok és túlbiztosított” építmények megalkotását sugallják a szakmának, addig a jóval kisebb környezeti terheléssel járó technológiák elfogadottsága (piaci megítélése, társadalmi és szociográfiai értéke) alacsony marad – még ha az ipar és a mérnöki társadalom már most tudna kész megoldásokat szállítani.


Szabályozás, helyzet

A hulladékok megkülönböztetésére alkalmazott „inert” jelző jelentősége abban áll, hogy a lerakásra kerülő inert hulladékokra vonatkozóan olyan külön jogszabályi előírások kerültek bevezetésre, amelyek az EU-előírásokkal harmonizálnak. Az „inert-lerakók” műszaki védelem szempontjából alacsonyabb kategóriába soroltak, mint a településihulladék-lerakók, ezáltal kialakításuknak – és így az ott lerakott hulladék kezelésének – költsége alacsonyabb, miközben az inert hulladékok tulajdonsága következtében a környezeti kockázat nem növekszik. Ennek fényében fontos feladat, hogy a nem inert, azaz veszélyes hulladék valóban ne kerüljön ezekre a lerakókra.

Az említett szabályozásokon túl azonban sokkal nagyobb hatással vannak az építési tevékenységet szabályozó törvények és rendeletek, hiszen az építési és bontási hulladékok az építőipar területén keletkeznek. Szemléletes példa a 3/2003. (I.25.) BM-GKM-KvVM együttes rendelet, mely az építési termékek megfelelőség igazolásának, valamint forgalomba hozatalának szabályairól szól. Az EU-konform minősítési rendszer a bontott építőanyagok felhasználását nem ösztönzi. Hiszen a hivatalos procedúrával járó költségeket senki sem vállalja. Tehát az építtetőnek (beruházónak) a bontott építőanyag felhasználásáért vagy túlzó költségekkel, vagy jogsértéssel és garanciavesztéssel kell számolni. Egy ilyen helyzetben nem beszélhetünk a hulladékmegelőzés prioritásának megvalósulásáról. Különösen nagy szakmai problémákat okoz ez a meglévő épületállomány karbantartásánál és felújításánál, kiemelten a közbeszerzéssel érintett műemléki munkáknál. Itt ugyanis a hiányzó minősítések és „pecsétek” nyomán jelenik meg a nyugat-európai építőanyag, ami értelmetlen plusz környezeti terheléssel jár.

Az építményekkel szemben támasztott követelményeket aránytalanul kérik számon a szabályozásban. (Konkrét példával: míg a környezetbarát vályogot vagy szalmabálát igen nehézkesen lehet csak alkalmazni a víztől és tűztől való indokolatlan félelem miatt, addig az egészségre és a környezetre igen káros festékek nem minősülnek építőanyagnak, így rájuk nem vonatkozik a minősítési eljárás kötelezettsége.)

Ezek után némi pesszimizmussal veszi az építőipari szakma környezetéért aggódó kis része a már idézett hulladékgazdálkodási tervet, mely 2008-ig a hasznosítási hányadot legalább 50%-ra kívánja emelni.

Szükséges programok, tennivalók


A hulladékgazdálkodási terv helyesen látja, mikor elsődleges célként a hasznosítás maximális megvalósítását jelöli meg, és csak a nem hasznosítható mennyiség lerakóban történő ártalmatlanítását tartja indokoltnak. A jelenlegi lerakási gyakorlat alapvető megváltoztatására van szükség. El kell érni, hogy az EK lerakásról szóló irányelvének, illetve az azt harmonizáló hazai miniszteri rendeletnek megfelelő környezetvédelmi követelményeket teljes egészében ki nem elégítő lerakó ne működjön. Ezzel párhuzamosan a korszerűtlen és/vagy gazdaságtalan lerakók bezárása és rekultiválása, szükség esetén kitermelése, felszámolása szükséges. Ugyanakkor biztosítani kell, hogy a lerakók begyűjtőkörzetében komplex rendszerek alakuljanak ki, amelyek az elkülönített begyűjtési és lerakás csökkentési feladatokat is teljesítik. Elengedhetetlen e speciális hulladékokat fogadó hulladékudvarok, válogatóművek és építési hulladékfeldolgozók létesítése.

A helyzet javítása érdekében feltétlenül módosítani kell a műszaki irányelveket, a vizsgálati és minősítési metodikákat. Az állami és önkormányzati tenderekben preferálni kell a hasznosítható építési hulladék felhasználását, elő kell írni a hasznosítható építési hulladék meghatározott arányú alkalmazását egyes építési technológiáknál. Ezzel a hulladékgazdálkodási terv is tisztában van, bár építészként a terv az „e szabályokat az építési-bontási engedélyekben érvényesíteni kell” kitételét nem tudom elképzelni. Ha hozzáveszzük, hogy e sorok írásával párhuzamosan zárt ajtók mögött zajlik az építési törvény társadalmi vitája és ilyen jellegű változásokról nem hallani, valamint hozzávesszük az engedélyeztetés gyakorlatát és önkormányzati érdektelenséget, túlterheltséget, akkor arra a megállapításra kell jutni, hogy a hatósági engedélyeztetés területén nem lehet a helyzet változását várni.

Jó példa erre a már említett 45/2004. (VII. 26.) BM-KvVM együttes rendelet, mely az építési és bontási hulladék kezelésének részletes szabályairól rendelkezik. A most éppen újnak számító rendelet a tervező kötelezettségévé teszi a keletkező hulladékok számítását és kezelésének tervezését, ám a kiemelt nagy beruházásoktól eltekintve alkalmazása komédiába fullad. A hatóságok a kötelező számítást gyakran nem is kérik, ha mégis kérnék, akkor a tervező nem tudja miről van szó, illetve a kezelési kötelezettségként maghatározott nagyságrendek magas szinten történt megálapításának következményeként a hatósági eljárások számához viszonyítva elenyésző az érdemi tervezés. A rendeletre mindezek mellett szükség van, azt szigorítani, és betartását az engedélyezési számítások alapján ellenőrizni kell.

A hulladékgazdálkodási terv születése (2002) és a programok határideje (2008) közötti idő tekintetében a mai helyzet (2005) aggasztónak mondható. A környezetvédelmi tárcánál érdeklődve csak 2005-re ígértek értékelhető, helyzetelemző számokat, így kétséges, hogy valóban hatékony intézkedéseket lehet-e egyáltalán hozni a kitűzött határidőig.


Finanszírozás

Alapvetően elmondható (és külföldi példákkal igazolható), hogy a bontott építőanyagok újrahasználata és újrahasznosítása egy új iparágat hoz majd létre. Megfelelő kényszerítő szabályozások hatására a szemétből nyersanyag lesz, így jelentős megtakarítások érhetők el a lerakásnál, illetve az olcsó nyersanyag piacon történő újbóli értékesítése javítja a foglalkoztatottságot, és adóbevételt jelent az államnak. Meg kell említeni a társadalom (és így az állam) információs kötelezettségeit: az általános fogyasztási szokásokat tudatosító és hulladékmegelőzési programokon túl az építményekre és azok beruházási döntéseit segítő információátadásra is szükség van. Ebben fontos szerep jut a gyártóknak és forgalmazóknak, de elvitathatatlan felelőssége van a felelős tervezőnek is.

Szükséges a piaci szereplők környezeti szempontból megfelelő tevékenységének ösztönzése, fejlesztéseinek finanszírozása. Az anyagában hasznosított hulladék felhasználását, értékesítését előírások segíthetik elő. Elsősorban a nagy volumenű útépítési, mélyépítési stb. állami fejlesztések közbeszerzései jelentenek nagyobb volumenű piacot azon hasznosított hulladék iránt, erre az útépítések kapcsán már láthattunk példákat. Ebben az esetben azonban csak újrahasznosításról beszélhetünk, ám az újrahasználat magasabb priorítást kell élvezzen: a még (akár funkcióváltással is járó, de az anyagot sértetlenül hagyó) újbóli beépítés az anyagok életciklusát növeli, míg az útalapba való darálás csupán a nagyobb volumenű és gazdaságosabb autópálya-építések eszköze lehet.


Azbeszt

Kiemelt figyelmet kell fordítani a bontási hulladékban megjelenő azbeszttartalmú hulladékokra. E hulladékok kezelésére, illetve az épületek azbesztmentesítésére külön programban kell intézkedni. Az azbesztmentesítési program, mint az azbeszt környezetszennyezés megelőzéséről szóló 87/217/EGK számú tanácsi irányelv átvétele 2002. évre került tervezésre. A jogszabálynak a fentiek szerint még magyar jogszabállyal át nem vett, az azbesztmentesítések során betartandó, továbbá a hulladék kezelése, szállítása és ártalmatlanítása vonatkozásában megadott, meglehetősen általánosan megfogalmazott rendelkezéseit kellene tartalmaznia. Az épületekben alkalmazott szórt azbesztvakolatok mentesítése várhatóan mintegy tízéves program során történhet meg. Ezzel egyidejűleg az azbeszthulladék keletkezési üteme megnövekszik. A várhatóan mintegy 400 000 m2 felületen elhelyezett szórt azbeszt eltávolításából származó laza hulladék várható összmennyisége 25 000 m3 (megfelel 6300 tonnának), aminek mintegy fele a lakás célú, másik fele a kommunális, illetve ipari célú épületekből származik. Az azbesztcement termékek forgalmazása a 41/2000. (XII. 20.) EüM-KöM együttes rendelet értelmében 2005. január 1. után tilos (beépítése már évek óta tilos). A jelenleg már beépített 150 millió m2 tetőfedő anyagból származó 1,2 millió m3, továbbá a 86 millió fm cső bontásával keletkező mintegy 900 000 m3 darabos hulladék (összesített tömege kb. 1,6 millió tonna) elhelyezésével kell számolni kb. 2030-ig. Az EU-besorolás szigorodása miatt ez a fajta hulladék is veszélyes hulladéknak minősül, lerakása elsősorban monodepóniákban lehetséges. Így a fajlagos költségek kisebbek, mint a porlódó azbeszthulladék esetében, ugyanakkor térfogata annak csaknem százszorosa.

A jelenlegi helyzet: néhány valóban specializálódott céget leszámítva (melyek az ipari technológiával épült nagy építmények azbesztmentesítésére szakosodtak) nincsenek olyan vállalkozók, melyek a problémát megnyugtatóan kezelnék. A tulajdonosok és a piaci szereplők is tisztában vannak a probléma súlyosságával, ám mégsem kezelik annak megfelelően.