nyitólap > Építésügy > Vissza a természet(es)hez II.
Vissza a természet(es)hez II.
2006. július 09. vasárnap, 22:22
Előző lapszámunkban a fenntartható építés elméleti alapjaival ismerkedtünk, most a gyakorlat kerül sorra. Amikor az ökoépítészet szóba kerül, az első kérdés természetes módon az: miből építsünk?
(Cikksorozat a Lakáskultúra HÁZAK ÉS KERTEK magazinjában)

A kérdés jogos, hiszen az építőanyag megválasztása komoly szakértelmet kíván. A legfontosabb szempont, hogy a felhasznált anyagokat a maguk indokolt helyén, a tervezhető legoptimálisabb mértékében és formában alkalmazzuk. A választásnál számtalan szempontot kell mérlegelnünk (pl. állékonysági, hő- és energiatakarékossági, gazdaságossági, tűzbiztonsági, egészségügyi és szociális szempontok). Az ökológiai értékelésnél az egyik legfontosabb kérdés: Milyen módon illeszkedik be az anyag a földi lét fenntartható körforgásába?

Azaz:
- újratermelődő forrásból származik-e,
- elbontás után lebomlik-e,
- keletkezik-e utána veszélyes hulladék,
- milyen járulékos energiaigénnyel és szennyezéssel jár a teljes életciklusa,
- van-e mód újrahasznosítására, esetleg újból használható-e?

Elsőként egy biológiailag lebomló, tehát egyszer használatos természetes építőanyagról szólunk.

A SZALMA


Megújuló forrásból származó természetes anyag, utánozhatatlan hőszigetelő képességgel, beépítési energiaigénye alacsony. S bár a szalmát, ezt az ősi anyagot gyúlékonysága és nehéz kezelhetősége miatt önmagában sokáig nem használták, a tapasztás és vályogvetés adalékanyagaként évszázadokon keresztül hasznosították. Ám a mezőgazdaság iparosítása, nevezetesen a bálázógép feltalálása változást hozott: a szalma önálló építőanyagként is megjelent. E pillanattól kezdve az USA építőanyagban szegény mezőgazdasági területein (ahova más építő-anyagok szállítása nehezen vagy nem volt megoldható) a szalmabála, mint falazóanyag a legkézenfekvőbb megoldásként jelent meg. A mindkét oldalukon agyaggal tapasztott falak olyan időtálló és olcsó szerkezetnek bizonyultak, hogy érdemes volt komplett rendszereket, technológiákat kitalálni rá. S bár az iparosodás további térnyerésével és a szállítás fejlődésével az elmúlt évszázadban elfeledkeztek e technikákról, korunkban azok reneszánszukat élik, s az egykori farmerek leleményességének terméke immár Európát is meghódítani látszik.

AZ ELSŐ BÉCSI SZALMAHÁZ


Az osztrák Karen Allmer és Florian Macke egy sűrűn lakott városrészben teremtett értékes lakóteret magának, aránylag kis anyagi ráfordítással, jellemzően önerővel. A tetőfedés, az asztalosmunka, a padlórakás és a lakatosmunka mind saját kezűleg és baráti segítséggel készült. Számításaik szerint ezzel az építési költségnek közel huszonnyolc százalékát spórolták meg. A tetőteres, egyszintes épület udvari földszintjén garázsokat, az emeleten 180 négyzetméteres hasznos alapterületű lakást és műtermet alakítottak ki. Az erő-források hatékony kihasználása és a gazdaságosság a teljes tervezési folyamatban meghatározó volt, s az építés ökológiai átgondoltságára jellemző, hogy hő-szigetelésként szalmabálát használtak. Ami mellett nemcsak ökológiai érvek szóltak, hanem a méltányos ára és különleges épületfizikai tulajdonságai is – a rendkívül jó hőszigetelés és páratechnika –, valamint magas térfogatsúlya, ami a hangszigetelésben segít.

BONTOTT ÉPÍTŐANYAGOK


A környezettudatos építésben az egyszer használatos, biológiailag lebomló építőanyagok mellett a többször felhasználhatóknak is komoly jelentőségük van. Természetesen nem a meglévő épület gépi bontással történő útalappá silányításáról beszélünk, hanem az építőanyag minél teljesebb újrafelhasználásáról. A régi építőanyagok gyakran jobb minőségűek mai utódaiknál, s nem ritkán olyan értéket képviselnek, amelyet méltán nevezhetünk architektúrának.

A kézzel bontott építőanyagok minőségükkel és megjelenésükkel egyaránt letűnt korok ma is élő (mondhatjuk: örök) építészeti kultúrájáról árulkodnak. Az erre szakosodott kereskedésekben a pecsétes- és dísztégláktól, a gazdag formavilágú burkolólapokon keresztül a míves kerítés- és fémszerkezeteken át az épületszobrászati alkotásokig sok olyan darabot találhatunk, amelyek gyári formai utánzatai ma is a boltok polcain vannak – csak éppen kevésbé időtálló matériából. E régi anyagok talán nem tükrözik korunk modern funkcionális, gazdasági és formai igényeit, ám minőségükben még mindig állják a versenyt. Sitttelepeken való lerakásuk, útalapba bedarálásuk ökológiai és művészeti/építészeti felelőtlenség.

SAJNOS… ÁM…


Sajnálatos módon Magyarországon mindkét említett anyagcsoport – a természeti anyagok és a bontott építőanyagok – használata a jogi szabályozás elégtelen volta miatt gyakran ütközik építéshatósági akadályokba. A negatív döntésekben esetenként emberi tényezők is szerepet játszanak – maradiság, gyávaság, tehetetlenség –, ám a gyakorlatban megvalósult jó példákkal is találkozunk.

Ez utóbbi tény ad reményt arra, hogy a témában születő előadások, cikkek nem halnak el pusztába kiáltott szóként, s hogy nem is csak a civilekre, hanem az ő igényeik nyomán a rugalmasabb, jó szándékú hivatalnokok szemléletére is hatnak. Ám az érdeklődőknek addig is érdemes a témában jártas „zöldépítészhez” fordulniuk, aki minden gyakorlati és elméleti kérdésben, valamennyi felmerülő ügyben – a minősítéstől és a szakértői bizonylatok beszerzéséig – a segítségükre tud lenni.