Amikor a kisiskolások tanítás után trappolnak hazafelé, egyensúlyoznak a szegélyköveken, felmásznak a mellvédekre, bottal végigvernek minden kerítésoszlopon, követ dobnak a patakba, kacsáznak a tó tükrén.

Amikor a park padján ülve először fogja meg félénken a nagy Ő kezét, amikor a pislákoló köztéri lámpa fényénél először vall szerelmet, s amikor a lehető legnagyobb kerülőúton sétálnak hazakísérve egymást.

Amikor a felnőtt reggel munkába indulva kinéz az ablakon és megnézi milyen az idő, mikor megint későn kilép a kapun és megszaporázza lépteit. Amikor a munkából fáradtan leszáll a buszról, vagy éppen lehajt az autópályáról, és bekanyarodik az ismerős utcákba, amikor azt gondolja: végre itthon.

Amikor szabadidejében kutyáját sétára viszi, gyermekével jár egyet, találkozik a szomszédokkal, kibeszélik a családi eseményeket, a közügyeket, az időjárást és az új postást.

Amikor kisétál a kisboltba, amikor hazafelé beugrik a sarki boltba, amikor leparkol és kiáll, árnyékot keres az autóparkoláshoz, biciklijét leteszi, babakocsiját betolja.

Amikor őszen szeretteit várva kiáll a kapuba, kisétál a sarokra, visszaemlékezik az elsőre, az emlékezetesre és a csalódásra. Amikor a parkban sakkcsatákat vívnak, vagy csak a háza elé kiül a kispadra.

Akkor jó városlakónak lenni. Akkor alakul ki a kötődés lakókörnyezete, szomszédai felé. Akkor alakul ki a közösség, a helyi társadalom. Akkor érzi fontosnak a találkozásokat, az út menti fákat, a parkokat, a köztereket, a kisboltot, a vevőt, a másikat, az embert. Akkor érti meg. Akkor vigyáz rá. Akkor érzi szükségét. Akkor szeretné, hogy több legyen a köztér, a park, a játszótér, a találkahely, a helyi szolgáltatás.

Máskor mindez csak hiányzik.